Mit tehetünk azért, hogy a közösség születésének szakaszában ne váljunk álközösséggé?

100 Ft 99 Ft

Aztán ezzel a belénk szocializált kommunikációval és személyességi szinttel próbálunk közösséget alkotni, ami bizony gyakran oda vezet, hogy már a közösség születésének kezdeti szakaszában elakadunk. Ennek az egyik gyakori oka, hogy beleragadunk az álközösség zsákutcájába. M.Scott Peck írja a The Different Drum című könyvében: “A tagok úgy próbálnak gyorsan közösséggé válni, hogy rendkívül kellemesen viselkednek egymással, és minden nézeteltérést elkerülnek. Ezt a kísérletet – a közösség látszatát – nevezem ‘álközösségnek’.”.

Fontos látni, hogy az alakulás szakaszában, amikor még az emberek csak ismerkednek egymással, teljesen természetes, hogy a hasonlóságokat látják meg, azokat erősítik, és kerülik a nézeteltérést. Hiszen ebben a kezdeti szakaszban még nincs meg az a bizalom egymás irányába, aminek a talaján meg lehetne beszélni mindazt, amiben különbözünk, ami feszültséget, rossz érzéseket kelt bennünk. Ám ebből az ismerkedős szakaszból gyakran nem képesek továbblépni, és ez a konfliktuskerülés a csoportkultúra részévé válik. Ezt a problémát jelzi, amikor az emberi különbözőségekből származó feszültségeket a közösség tagjai egymás háta mögötti informális beszélgetésekben adják ki magukból, azaz beindul a hibáztatás.

Hogyan tudjuk elkerülni ezt a csapdát?

A személyességi szint emelése lehet az egyetlen megoldás. Ennek a kulcsa az, hogy egyre mélyebb személyes beszélgetéseket folytatunk mind párban, mind csoportosan. Fontos azonban látnunk, hogy a személyes beszélgetés több annál, mint hogy dumálunk egy jót. A személyességi szint növelésének az egyik kulcsa a hallgatás minőségében van, azaz alapvető kérdés, hogy miként tudunk figyelni a másikra. Alapvető lépés az is, hogy képesek legyünk kimondani azt, amiben különbözünk, és azt is, ami zavar minket a másikban. Ezzel együtt képesnek kell lennünk meghaladni az ítélkezést, a másik minősítését, hibáztatását, az ideológiai vitákat, a teoretikus okoskodást, a másik jó szándékú megmentését, a tanácsadást. 

Mindezek helyett személyes szálon keresztül érdemes megbeszélni a dolgokat. Ez azt jelenti, hogy leggyakrabban egyes szám első személyben beszélünk, azt mondjuk el, hogy miként hat ránk a másik, vagy az, ami épp történik – azaz beszélünk az érzéseinkről. Ha véleményt formálunk, ötleteket osztunk meg, vagy épp valamilyen elképzelést vázolunk föl, akkor meséljük el azt is, hogy ez milyen személyes tapasztalatból táplálkozik. Osszuk meg egymással életünk nehézségeit, traumáit, mert csak ezeken keresztül lehet megérteni, hogy miért viselkedünk úgy, ahogy viselkedünk.

Mindehhez azonban szükségünk van arra is, hogy önmagunkhoz is képesek legyünk kapcsolódni, hogy ne uralkodjanak kommunikációnkban az énvédő mechanizmusok – vagyis azok az elhárító mechanizmusok, amelyek megakadályozzák a minket személyesen, negatívan érintő, az önértékelésünket fenyegető, szorongáshoz, stresszhez vezető felismeréseket. Azaz mindehhez már haladnunk kell az önismeretünkben, és ez nem egyszerű feladat. Ezért a legjobb az, ha ezeket a személyes beszélgetéseket közösségi facilitátor segíti.

Kapcsolódó ajánlóink:

• Milyen a természetes kommunikáció? – Dr. Thomas Gordon – Noel Burch: Emberi ​kapcsolatok
• Könyv az emberi kapcsolatokat befolyásoló legalapvetőbb törvényszerűségekről – Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája
• Egy önismereti alapmű – M. Scott Peck: A járatlan út
• F. Várkonyi Zsuzsa könyve – F. Várkonyi Zsuzsa: Tanulom magam
  
  
  A kép forrása: Getty Images