Vezetőként hogyan tudunk pártatlanok maradni egy konfliktusban?

100 Ft 99 Ft

A közösségek vezetői sokszor saját bevallásuk szerint sem képesek pártatlanul szemlélni ezeket a konfliktusokat. Nem egyszer hosszan sorolják azokat az eseteket, amikor ők is úgy érzik, hogy az egyik vagy a másik fél a hibás. És gyakran hallani tőlük azt is, hogy van egy ügyeletes hibás a közösségben, aki „nehéz ember”, „uralkodni akar”, „manipulál” stb., aki miatt nem tud a közösség jól működni.

A bennünk rejlő késztetés a bűnbakképzésre azt eredményezheti, hogy nem leszünk képesek valódi közösséget alkotni. Hiszen ilyenkor addig fúrjuk, addig szurkáljuk a hibásunkat, amíg ki nem kopik közülünk, vagy egyenesen ki nem utasítjuk őt. Amit sokan nem vesznek észre, hogy ezt követően törvényszerűen megszületik a következő nehéz ember, akit megint lehet hibáztatni, és minden kezdődik elölről. Ez az ismétlődő mintázat jól mutatja, hogy ez valójában már a közösség kultúrájába kódolódott emberi játszma. Ha tehát állandóan csak hibáztatunk valakit, és aztán kilökjük a “hibást”, az garantáltan szét fogja zilálni a közösséget.

A vezetőnek azért kell ilyenkor átülnie az ÉN székéről a MI székére, hogy megtörje ezt a bomlasztó játszmát. De mit is jelent ez a valóságban?

Manapság arra szocializálódunk, hogy az ÉN székéből szemléljük a világot. Ez azt jelenti, hogy minden helyzetet, amibe kerülünk, úgy szemlélünk, hogy én hogyan élem meg, én mit látok, nekem mi nehéz benne, bennem milyen érzéseket okoz, én mit gondolok róla, én hogyan ítélem meg. Emiatt egy konfliktus esetén csak azt érzékeljük, hogy ránk hogyan hatottak a történtek, és így csak azt tudjuk megfogalmazni, hogy szerintünk ki volt igazságtalan, ki volt az agresszor, ki volt a hibás. Ha vezetőként tudjuk, hogy a hibáztatás nem segít, akkor is bárhogy próbáljuk megfogalmazni a konfliktus feloldását célzó szavainkat, a bennünk rejlő ítéletet mindenki érezni fogja.

Amikor innen átülünk a MI székébe, az azt jelenti, hogy képesek vagyunk nemcsak a saját szempontunkból szemlélni a helyzetet, hanem át tudjuk érezni azt is, hogy a másik mit gondolhat, mit érezhet. Így nemcsak azt tudjuk megfogalmazni, hogy ránk hogyan hatott valami, hanem képesek vagyunk a másikkal is együttérezni, és ebből kiindulva megszólalni. Ebben az esetben jó eséllyel minden konfliktusban álló fél azt fogja érezni, hogy valóban megértettük őket. Ez fontos lépés, ám még nem elégséges.

Ahhoz ugyanis, hogy valóban képesek legyünk a MI székéről is megszólalni, azt is végig kell gondolnunk, hogy mindez hogyan hat a teljes közösségre, hogyan hat arra a lényre, amelyet együttműködésünk révén mi magunk hoztunk létre. Ha valóban a MI székén ülünk, azt is meg tudjuk fogalmazni, hogy mindez hogyan hat mindannyiunkra, hogyan hat a kapcsolatunkra, mi lenne a jó az egész közösségnek. Sőt, képessé válunk arra is, hogy ebből a MI-ből fogalmazzunk meg érzéseket.

Ha ez sikerül, akkor nemcsak azt értik meg a többiek, hogy ránk hogyan hatott valami, hanem azt is érezni fogják, hogy megértjük a konfliktusban álló feleket. Sőt, ami ennél is fontosabb: a konfliktusban állók is azt érzik, hogy nem vagyunk elfogultak, nem hibáztatunk senkit, hanem megértjük őket és a helyzetet. A MI székéből szemlélve a vezető még abban is tudja segíteni a konfliktusban állókat, hogy átértékeljék a közösség szempontjából azt, ami konfliktust okozott köztük, így a hibáztatás kultúrájából a problémamegoldás kultúrája felé tereli a csapatot.

Az itt bemutatott többszempontú tudatosság nélkül ma nem lehet tudatosságalapú közösségeket létrehozni, mivel enélkül nem vagyunk képesek konstruktívra hangolni a konfliktusokat, amelyek különbözőségeink miatt törvényszerűen újra és újra felütik fejüket.

Kapcsolódó ajánlónk:

• Pál Feri: Közösségfejlesztés

A kép forrása: touchstonegallery.com