Egy közösség vezetőiként mit tehetünk azért, hogy valódi közösségünk alakuljon ki?

100 Ft 99 Ft

Emberi kapcsolataink felszínes mivolta nem kis részben szocializációnkból fakad. Mire szocializálódunk manapság?

1. Arra, hogy ne próbáljuk megérteni és elfogadni emberi különbözőségeinket.

2. Arra, hogy ne kapcsolódjunk az érzéseinkhez, és ne kommunikáljuk a rossz érzéseinket (például amikor azt érezzük valakiről, hogy bizalmatlan velünk szemben, ezt nem mondjuk ki).

3. Arra, hogy ne törekedjünk a másik valódi megértésére, hiszen mi tudjuk, hogy a másik mit mondott, sőt azt is tudjuk, hogy amit szerintünk mondott, azt miért mondta.

4. Arra, hogy ne fogalmazzunk meg elvárásokat, illetve visszajelzéseket. Gyakran hallani közösségekben, hogy „nem lehetnek elvárásaink egymás irányába”.

5. A hibáztatás kultúrájára: a legtöbb közösségben nem a problémamegoldás, hanem a hibáztatás kódolódott a kultúrába.

6. A felszínes, az emberi kapcsolatokat nem mélyítő, ráadásul hatékonytalan megbeszélésekre – ami nem
engedi, hogy strukturáljuk, tudatosabbá, a közösséget építővé tegyük a megbeszéléseinket.

7. A konfliktuskerülésre: arra, hogy ne mondjuk ki a rossz érzéseinket, hanem próbáljuk elkerülni az ilyen helyzeteket, ha pedig ez nem sikerül, akkor kössünk kompromisszumokat.

Egy közösség vezetőiként mit tehetünk azért, hogy a rossz szocializáció felülíródjon? A legfontosabb eszközünk a személyes példamutatás!

A személyességi szint emelése érdekében törekedjünk arra, hogy személyes szálon keresztül kommunikáljunk. A beszélgetéseink során egyre mélyebb figyelemmel legyünk a többiek iránt. Ha úgy ítéljük meg, hogy van már tere ennek, osszuk meg életünk néhány nehéz történetét – legfőképp pedig a saját figyelmünkkel hozzuk létre az értő, majd empatikus figyelem terét.

A személyes szálon keresztül történő beszélgetés azt jelenti, hogy elsősorban egyes szám első személyben beszélünk. Azt mondjuk el, hogy rám hogyan hat a másik, vagy az, ami épp történik. Azaz beszélünk az érzéseinkről is. Ha véleményt, ötletet, elgondolást fogalmazunk meg, akkor elmeséljük azt is, hogy ez milyen személyes tapasztalatból táplálkozik.

Mivel csomóponti helyzetben vagyunk, így az a minőség, ahogy mi figyelünk, illetve az, amire figyelünk, kultúrateremtő lehet. Közösségünk empatikus, egymásra figyelő terének létrehozásához elegendő lehet, ha mi a beszélgetéseink során valóban figyelmet fordítunk a másikra, és következetesen visszajelezzük, hogy mit értettünk meg, és milyen hatással volt ránk az, amit a másik mondott. Ám adódhatnak olyan helyzetek is, amikor a példamutatás azt jelenti: konkrétan föl is hívjuk a többiek figyelmét arra, hogy nekünk miért fontos az egymásra figyelés, a megértés, az érzések kommunikációja.

Így aztán szép lassan eljuthatunk oda, hogy képesek leszünk megosztani egymással életünk nehézségeit, traumáit. Viselkedésünket, reakcióinkat csak ezeken keresztül lehet megérteni. Életünk nehéz történeteinek megosztása pedig létrehozza az empatikus figyelem mély, együttérző terét. Ebben a térben képesek vagyunk elmondani azt is, ami nehéz, amit szégyellünk, ami fölfedi esendőségünket. Ezáltal elindulunk a másik megértésének és elfogadásának sokkal mélyebb útján, azaz személyesebbé válik a kapcsolatunk. Ami egy valódi közösségben folyamatosan zajlik, egészen addig, amíg a közösség létezik.

Kapcsolódó ajánlónk:

• A valódi közösségek meghatározása

A kép forrása: wsj.com