Egy induló közösség vezetőjeként mit kezdjek azzal, hogy minden próbálkozásom dacára a kommunikációnk egy káoszparti?

100 Ft 99 Ft

Ezért ne próbáljuk meg a közösség születésének szakaszában szigorú szabályokkal korlátok közé szorítani közösségünk belső kommunikációját! Például ne ragaszkodjunk ahhoz, hogy a kommunikáció csak az általunk megfelelőnek tartott csatornán történhet; mint ahogy ahhoz se, hogy heti, sőt napi szinten szükség van megbeszélésre, és aki nem tud jönni, annak nincs is helye a közösségben. Ez nem azt jelenti, hogy ne volna szükség megállapodásokra a kommunikáció terén, de eleinte hagyjuk ezt egy szerves folyamatban fejlődni. Ugyanis egy közösség alakulásának szakaszában az alaposan megtervezett, szigorú kommunikációs szabályok nem biztos, hogy a közösség fejlődését szolgálják.

Mi az oka ennek?

Egy közösség első konfliktusainak gyakori kiindulópontja, amikor valaki igyekszik ráerőltetni az általa megszokott onlájn csatornákat (alkalmazásokat) a többiekre. Azt sulykolja, hogy „Higgyétek el, ez a legjobb!”, és aztán sorolja az alkalmazás előnyeit a többiek által használt, általa pedig becsmérelt csatornákhoz képest. Eközben például másvalaki a menedzsment tudására alapozva azt állítja: „Higgyétek el, bele fogunk bolondulni az időpont-egyeztetésekbe, onlájn naptár nélkül nem megy!”. Aztán persze jönnek az ellenkezések, hogy „Én még egy alkalmazást biztosan nem telepítek föl a telefonomra, így is tele van a memóriája!”, illetve „Nem fogom most megtanulni az onlájn naptár használatát, a jó kis papíralapú naptáram eddig is tökéletesen megtette.”. Mindennek az lesz a következménye, hogy egy vezetőnek kényszerűen egyszerre kell figyelnie több onlájn csatornát, miközben fejben kell tartania, hogy ki az, akinek SMS-t érdemes írni, ki az, akit legjobb fölhívni, ki az, aki csak ímélekre fog reagálni, satöbbi.

Amikor pedig egy akár csak hat-hétfős csapatban nekilátunk időpontot egyeztetni egy megbeszélésre, az az érzésünk támadhat, hogy a többieknek minden más fontosabb a közösségünk ügyénél. Majd amikor sikerül végre összejönnünk, akkor a csapat fele késik, a másik felének pedig hamarabb el kell mennie, így aztán az érdemi megbeszélésre nevetségesen kevés idő marad. Aztán amikor ennek következtében próbálunk egyszerre mindent megvitatni, rájövünk, hogy nem vagyunk képesek a szükséges összpontosításra, a témához igazodó tudatosságra. Egy ilyen megbeszélés után a kezdeményezőknek jogosan támad az az érzésük, hogy mintha ez az egész csak nekik lenne fontos. Az egyeztetések jelentős része pedig az informális térben valósul meg, azaz mindenki megbeszéli azt, amit akar, azzal, akivel épp tudja. Amikor pedig végre jó nagy kihagyások után összejön egy találkozó, megállapítjuk, hogy haladunk a szétesés felé.

Ezek a – különbözőségeinkből fakadó – kezdeti konfliktusok azonban fontosak: általuk lesz konkrét tapasztalatunk arról, hogy elérkezett az ideje a belső kommunikációs rendszerünk fejlesztésének. Ezáltal szerves módon alakul ki egy ránk jellemző kommunikációs rendszer, és egyúttal az is kiderül, hogy mi mindenen kell változtatnunk a szétesés elkerülése érdekében.

Vagyis más belső rendszereinkhez hasonlóan ebben az esetben is érvényes, hogy bár jó, ha egy közösség képes már az elején megegyezni kommunikációs szabályokról vagy legalább a kommunikációs csatornákról, gyakran inkább az működik, hogy bízunk a folyamatban, azaz hagyjuk, hogy a belső kommunikáció elérjen egy olyan szintet, amikor már valaki számára átláthatatlanná válik. Ez feszültséget és ezen keresztül változtatási igényt fog eredményezni, aminek a talaján már neki lehet látni kommunikációs rendszerünk fejlesztésének.

A kép forrása: goldenhillart.co.uk