Ha nem mondunk le teljesen az állati eredetű élelemről, származzon az méltányos forrásból!

100 Ft 99 Ft

Ettől függetlenül alighanem megfelelő kiindulópont a történeti bizonyítékok szemrevételezése: őseink lakóhelyüktől függően igen sokféleképpen táplálkoztak, de legtöbbjük elsősorban növényeket fogyasztott, és ezt kisebb mennyiségben állati táplálékkal egészítette ki. Túlnyomóan állati eredetű élelem fogyasztása inkább csak ott volt jellemző, ahol a növényi táplálékok szűkösen álltak rendelkezésre (például az inuitok vagy nagyon száraz, illetve hideg területeken élő nomád állattartó népek esetében). Ugyanakkor arra is kimondottan kevés példát ismerünk, hogy egy népcsoport önként teljesen lemondott volna az állati eredetű táplálékról. A mai táplálkozástudományi ismeretek alapján úgy tűnik, hogy a túl sok állati táplálék nem válik a javunkra, miközben a növényi alapú táplálkozás kellő körültekintés mellett még akkor is lehet teljes értékű és egészséges, ha semmilyen állati eredetű élelmet nem fogyasztunk.

Amíg az állati élelem egészségünkre gyakorolt hatásán lehet vitatkozni, az egyértelmű, hogy a manapság elfogyasztott, igen nagy mennyiségű állati élelmiszer előállítása hatalmas terhet ró bolygónkra. Ennek alapvető oka az, hogy az állatok legalább egy szinttel feljebb helyezkednek el a táplálékláncban (ragadozó állatok, például ragadozó halak pedig legalább két szinttel), mint a növények, márpedig minden ilyen szintlépés során az energia nagyjából 90%-a a mi szempontunkból elvész, hiszen az állat életfunkcióira fordítódik. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a haszonállatokat emberi fogyasztásra is alkalmas növényekkel etetjük, egy adott mennyiségű táplálék előállításához nagyjából tízszer annyi terület szükséges, ha ez a táplálék állati eredetű, semmint növényi – vagy pedig ugyanakkora területen a tápnövények hozamának növelése érdekében jelentősen fokoznunk kell a műtrágya- és növényvédőszer-használatot, illetve az öntözést. Akármelyik utat is választjuk, komoly ökológiai, illetve egészségügyi károkat okozunk, amit csak valamelyest árnyal az, hogy az állati táplálék minőségileg eltér a növényitől, és egyes tápanyagokban gazdagabb annál. Ezeket a károkat az állati táplálék egészségünkre gyakorolt hatásai mellé helyezve arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ha esetleg nem is mondunk le teljesen az állati eredetű élelemről, csak keveset szabadna ennünk belőle. És ennél a kevésnél is fontos odafigyelnünk, hogy milyen forrásból szerezzük be.

Háziállataink élete már az állattenyésztés kezdetei óta számos módon fonódott össze a miénkkel. Legelő állatok segítségével olyan területek is hasznosíthatóvá váltak, amelyek növénytermesztésre nemigen alkalmasak; a legelő, illetve a körülöttünk élő mindenevő háziállatok (elsősorban a sertés és a baromfi) számos olyan táplálékot tudnak hasznosítani, amit mi (már) nem ennénk meg; az állati trágya pedig kulcsfontosságú feltétele lett annak, hogy mezőgazdasági talajaink termékenységét meg tudjuk őrizni. Sajnos ezeknek a több ezer éves összefonódásoknak a nagyüzemi, iparszerű állattartásban már szinte nyomuk sincs, emellett számos egyéb probléma is fölmerül e tartási mód esetében. Az állatokat legtöbbször igen kis területen helyezik el, ahol jellemzően ingerszegény környezetben, nem a fajuk igényeinek megfelelő életet kell élniük, ami etikai szempontból is erősen megkérdőjelezhető. A zsúfolt tartás miatt az állatok között gyakoriak a fertőzések, ezért (és további okokból is) sok gyógyszert kapnak, ami káros lehet a mi egészségünkre nézve – de mivel a haszonállatok ürülékével a talajokba és a vizekbe is bejuthatnak, sok más élőlény számára is. A keletkező trágya pedig ekkora mennyiségben és töménységben leginkább veszélyes hulladékként jelenik meg.

Milyen lehetőségeink léteznek hát, ha szeretnénk állati eredetű élelmet fogyasztani, de ezzel a lehető legkevesebb negatív hatást akarjuk okozni?

Mind a saját egészségünk, mind pedig a többi élőlény szempontjából az lenne a legkedvezőbb, ha háziállataink jó része visszakerülne házunk tájára. Akinek kertje van, elgondolkodhat kisebb haszonállatok tartásán: egy család tojásszükségletét például az év nagy részében képes kielégíteni néhány tojótyúk; baromfi, nyulak vagy esetleg egy-egy disznó tartásával pedig hússzükségletünk kisebb-nagyobb része fedezhető. Ebben a kicsi léptékben ezek az állatok jó tervezés esetén igen sokrétű hasznot hajthatnak számunkra: számos kerti és konyhai maradékot hasznosíthatnak; segítségünkre lehetnek a kertben, például kártevők kordában tartásában, vagy a fűnyírásban; trágyájuk segíthet kertünk termékenységének fenntartásában; nem utolsósorban pedig társaságuk kicsik és nagyok lelkére egyaránt kedvező hatással lehet. Eközben pedig fajuknak megfelelő, szép életet biztosíthatunk számukra. Abban, hogy a szabadon tartott állatok jól illeszkedjenek a kertünkbe és az életünkbe, igen jó szolgálatot tehet a permakultúra eszköztára.

Haszonállataink másik nagy, élelmünk szempontjából fontos csoportját kérődző növényevők alkotják: mindenekelőtt a szarvasmarha, a birka és a kecske. Ezek alapvetően mind legelő állatok, szerepük mindig is elsősorban az volt, hogy a növénytermesztésre nem (igazán) alkalmas területeket hasznosítsuk általuk. Amikor elkezdjük őket természetük ellenére zárt helyen tartani, és gabonaalapú takarmánnyal etetni, az problémákhoz vezet ökológiai, állategészségügyi, állatjóléti, sőt élelemminőségi szempontból is. Ezért szerencsésebb, ha ezek az állatok maradnak a legelőn – még akkor is, ha így át kell gondolnunk fogyasztási szokásainkat, hiszen az elsősorban fűre és szénára alapozott takarmányozással a ma megszokottnál jóval kevesebb (viszont jobb minőségű) hús és egyéb állati élelem állítható elő. Ügyelni kell azonban a legelő állatok létszámára: a túllegeltetés sok területet tett már tönkre. Ugyanakkor a természetvédelmi szempontból értékes gyepterületek jó ökológiai állapotának fenntartásához kifejezetten hasznos a legelő állatok jelenléte. Sőt, a Kárpát medencében a legeltető állattartás számos kiemelkedően fajgazdag és változatos élőhelytípust hozott létre. Minden talajtípusnak és nagyobb tájegységnek megvannak a csak rá jellemző füves élőhelyei, amelyek legtöbbje legeltetés híján elbozótosodna, vagy akár be is erdősülne. Ökológiai szempontból a leginkább megfelelő legeltetési mód a vándorló növényevő állatcsordák természetes mozgását utánozó szakaszoló legeltetés. Ennek lényege, hogy az állatok egy kisebb területen töltenek nagy egyedszámban rövid időt, majd továbbengedjük őket, hogy a terület regenerálódhasson.

Bármilyen állatot is tartsunk, a fentebb említett energiaveszteség kiküszöbölése érdekében fontos, hogy a lehető legkevesebb olyan táplálékkal etessük, amelyet mi magunk is el tudnánk fogyasztani.

Amennyiben nem tudunk, vagy nem akarunk haszonállatokat tartani, természetesen beszerezhetjük az állati élelmet olyan környékbeli termelőktől is, akik kíméletes módon gazdálkodnak. Ez már csak azért is észszerű, mert az állati táplálék előállítása sokszor nem célravezető kis léptékben: egy sertés vagy marha levágásából például hatalmas mennyiségű hús lesz; egy nagy méretű tejelő tehén is több tejet ad, mint egy átlagos család szükséglete; a legeltetett állatok pedig mind csoportban érzik jól magukat, őket sem feltétlenül érdemes “családi” létszámban tartani. Méltányos gazdálkodásból származó állati élelmiszereket kicsit nehezebb ugyan találni, mint mondjuk zöldséget vagy gyümölcsöt, ám azért föl-fölbukkannak leginkább termelői piacokon, bevásárlóközösségekben,  sőt akár helyiek által támogatott mezőgazdasági rendszerekben is.

Kapcsolódó ajánlóink:

• Egy ősi magyar szarvasmarhafajta megmentése – A kárpáti borzderes tartása a Polyán gazdaság gyakorlatában
• Létezik fenntartható állattartás – Pribéli Levente cikke a fenntartható állattartásról
• A permakultúra alapjai első kézből – David Holmgren: A permakultúra lényege
• Alapkönyv a permakultúráról – Toby Hemenway: Gaia kertje
• Hogyan használható egy terület hagyományos módokon úgy, hogy a természetvédelem és az állattartó is jól járjon? – Pásztor, botanikus és természetvédő beszélgetése

A kép forrása: pinterest.com